2010.06.15. 14:16

Feküdtem a kórházi ágyon. Láttam a gépeket magam körül. Csend volt. Vagy mégsem? Hallanom kéne a pittyegést... Hát, nem álom volt. Tényleg megsüketültem. Megkerestem a nővérhívó gombot. Hamarosan érkezett is egy fehér köpenyes hölgy. Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem, mit mondhat.
- Fogalmam sincs, hogy mit mond. Nem hallok semmit. Keressen már papírt és írja le, hogy mi van! - kértem. Ő bólintott, majd kiment. Amikor visszajött, vele volt az orvos. Egy csíptetős tábla volt nála, azon papír. Felírt rá valamit. 
"Tudja, hogy mi lett önnel?"
- Arra emlékszem, hogy felidegesítettem magam, és hirtelen felment a vérnyomásom. Majd egyszer csak nem hallottam semmit sem. Maniere szindrómám van egyébként.
"Az igen súlyos betegség. Szed rá gyógyszert?"
- Természetesen. Aznap is beszedtem, amennyit kellett. 
"Attól tartok, hogy nagyon rossz a helyzet. Még meg kell vizsgálnunk. De fel kell készülnie rá, hogy esetleg örökre halláskárosult lett."
- Köszönöm a tájékoztatását. Telefonálhatok?
Odahozta a táskámat. Abban a pillanatban fejbe vágtam magam. Sírógörcs kerülgetett.
- Azt hiszem, maradok az sms-nél - közöltem. Kimentek a kórteremből, én pedig megnéztem a telómat. Volt néhány nem fogadott hívásom, de nem érdekelt. Azonnal írtam Krisztiánnak, hogy kórházban vagyok. Fel akart hívni, de kinyomtam. 
"Ne hívj, kérlek. Ha tudsz, gyere be!"
Kicsit elbóbiskolhattam, mert mikor kinyitottam a szemem, Krisz állt fölöttem. Mozgott a szája, de az ő szavait sem értettem.
- Nem hallok - mondtam. - Ott van egy tábla, írd le, amit akarsz - mutattam.
"Mi történt?"
- Nagyon felhúztam magamat, hirtelen felment a vérnyomásom, egyszer csak nem hallottam semmit, aztán összeestem.
"Hogy kerültél ide be?"
- Ez egy rendkívül jó kérdés. Fogalmam sincs. 
Ekkor nyílt az ajtó. Tágra nyílt szemekkel néztem a váratlan látogatóra.
- Frank? Hát te?
Elvette a táblát Krisztől, majd írt.
"Én hoztalak be. Olvastam az újságot és úgy éreztem, beszélnünk kell. A padlón találtam rád. Hogy vagy?"
- Megsüketültem.
S ekkor nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás. Krisztiánhoz bújtam, ő simogatta a hajam. Frank fájdalmas arccal nézett rám. Bejött az orvos és elvittek kivizsgálni. A hallásom rendkívül gyenge volt. Majdnem a legmagasabb decibelen hallottam valamit... Végig csak néztem magam elé. Kaptam egy hallókészüléket.
- Ezzel már valamit hallania kell - mondta az orvos, miután visszakísértek a kórterembe.
- Igen, hallom, amit mond.
- Egy ideig együtt kell ezzel élnie. Nem szabad felizgatnia magát, nem érheti stressz, s ha lehet, ne ugrándozzon egész nap - próbálta elviccelni a dolgot. Halványan mosolyogtam ugyan, de belül még mindig sírtam. Két nap múlva hazaengedtek. Keserűen gondoltam arra, hogy milyen ironikus az élet. Pont nincsen már munkám. Így nem érhet stressz...
- Ne keseredj el! - mondta Krisz, amikor elmondtam neki, hogyan érzek. - Tudom, hogy könnyű ezt mondani. De tudod mit? Írj tovább! Akármit! Amit érzel! S, ha szeretnéd, megcsináljuk a közös dalt.
- Tudod, mit? Megcsináljuk! Ha Szandit még az sem érdekli, hogy mi van velem... Engem sem érdekel ő. 
Felhívtam Attilát, aztán a Story magazin szerkesztőjét. Nagyjából azonos módon nyilatkoztam:
"A Sandy Project nincsen többé. Szandival megromlott a viszonyunk, ő pedig szerződést bontott velem. Így elvesztette minden jogát az általam írt dalok felett. A továbbiakban nem tudom ő hogyan folytatja tovább. Az én életem süketen is robog, hiszen közös dalunk SP-vel meg fog jelenni kislemez formájában és klipet is forgatunk hozzá. A későbbiekben folytatom az írást tovább, így vagy úgy. Majd a jövőben kialakul ez is. Jelenleg az egészségem az első. Köszönöm a nagy érdeklődést és minden jó kívánságot! Annak pedig külön örülök, hogy az SP rajongók nem támadtak nekem, s nem lettem közutálat tárgya."
A nyári koncerteket lemondtam, a nagy koncertet is beleértve. A lemez kiadását leállítottam. Krisztiánnal felénekeltük a közös dalunkat, leforgattunk egy nagyon egyszerű klipet hozzá. Ő nagyrészt a zongora mellett ült, én pedig mellette énekeltem. Volt egy külső jelenet is, ahol egy parkban sétáltunk és énekeltünk. A premier a Viván volt.
- Sziasztok! Köszöntök mindenkit, ez továbbra is az Interaktív, én pedig Ben vagyok. Az előbb láthattátok SP és Linda közös klipjét, melynek címe Véletlen szerelem. És íme a két előadó! Meséljetek a dalról illetve a klipről!
- Helló - köszönt Krisztián. - A dallamot én írtam, a szöveget pedig Linda.
- A klip szintén közös munka eredménye. Krisztián ezúttal is részt vett a rendezésben - mondtam.
- Nagyon jól sikerült, gratulálok hozzá! Lesznek közös fellépések is?
- Amikor tudok, megyek Krisztián koncertjeire. De a legtöbb időt írással töltöm. Nyugalomra van szükségem.
- Mit írsz jelenleg?
- Azt még nem árulhatom el. De bízhat benne mindenki, hogy nagyon ütős lesz! - mosolyogtam.
- Kicsit más téma. Hogyan viszonyult a közös munkához volt barátnőd, Szandi?
- Pont e miatt a dal miatt vesztünk össze. Mivel azóta nem beszéltünk, gondolom ugyanaz a véleménye: őt tartottam a kísérleti alanyomnak, s ezek után magamat fogom menedzselni, úgymond.
- Ez részben igaz is...
- Részben igen. De leginkább tehetségeket keresek tovább. Nem tartom magamat sem énekesnőnek, sem előadónak. s nem is leszek az. Ez egyszeri eset volt.
- Így van. Én büszke vagyok Lindára. Azok után, hogy halláskárosult lett, így talpra tudott állni... Szerintem kevesen lettek volna rá képesek - nézett rám Krisztián gyengéden.
- Mi ez a betegség pontosan? - kérdezte Ben.
- Maniere szindróma. Az egyensúlyérzékre és hallásra hat. Sajnos igen súlyos betegség, nehezen kezelhető és gyógyíthatatlan.
- Azért mielőbbi jobbulást kívánok neked és sok sikert a közös dalhoz!
- Köszönjük szépen.
Bárcsak tényleg olyan jól viseltem volna az egészet! Éjszakánként, amikor nem volt a fülemben a készülék, s csak a nagy ürességet éreztem magam körül, azt kívántam, bár ne élnék... Rémes volt az egész. Én, aki a zenének éltem, nem hallhattam többé. Volt táncosként még inkább bántott a dolog. Éreztem a rezgéseket. Néha felugrottam az ágyban és bekapcsoltam a magnót, hogy mennyire érzem a ritmust. Az elején nagyon gyérül ment. Aztán meg már nem is tűnt fel a zene hiánya. Eszembe jutott egy film, amit még régebben láttam. A Nesze neked, Pete Tongban egy dj srác megsüketül, s később mégis talál munkát, mert lábával érzi a ritmust. Ezen az alapon gyakoroltam én is. S végül ebből született meg az elhatározás: süketeket fogok táncra oktatni. Beszéltem erről Sanyival.
- Sajnálom, ami köztetek történt Szandival. Én próbáltam beszélni a fejével, de nem hallgatott rám.
- Szétmentetek? - csodálkoztam.
- Teljesen megváltozott. Fejébe szállt a dicsőség. Követelni kezdte, hogy vigyem őt bálokba, meg mindenféle partyra. Nekem nincs időm mindenhol megjelenni... Ez nem tetszett neki. Aztán összeveszett veled. Megmondta, hogy felbontja a szerződését. Én nem akartam, mert kedvellek téged. És szerintem nagyon sokat tettél a csapatért. Mady és Martin is így érezte. Nem hajlandóak vele táncolni már. 
- Tudom. Egyedül Zoli tartott ki. Bizonyára bebeszélte neki, hogy övé sosem volt semmi, csak az enyém. Ami hülyeség, mert mindig együtt írtuk a dalokat. Még jó, hogy itt van Pixa és Krisztián. Meg persze ti is!
- Kitartunk melletted, nyugi! Tudjuk, hogy mit jelen ez a számodra. A táncoktatás pedig kifejezetten jó ötlet! Meg is hirdetjük. Szerintem lesz rá kereslet - lelkesedett.
- Remélem. Addig pedig megtanulom a jelbeszédet.