2010.06.04. 10:16

- Te hogy kerülsz ide?
Képtelen voltam elhinni, hogy ott ül, a kanapén és engem néz. Gyorsan a tükör felé pillantottam. Minden rendben volt rajtam.
- Nem törtem be, nyugi.Beszéltem Szandival, ő adott kulcsot.
- Értem - tettem le a táskámat a pultra. - Miért vagy itt?
- Láttalak Frankkel.
- Én meg téged Mandyvel - kontráztam rá. Úgy néztünk egymásra, mint két felbőszült bika. 
- Így nem jutunk semmire. Ülj le ide - mutatott a kanapéra.
- Nem ülök melléd Krisztián - ráztam a fejem.
- Most Krisztián vagyok? - mosolygott. Leültem a fotelbe. Sóhajtottam egyet.
- Nem tudom, mit szeretnél, de nagyon fáradt vagyok. Nem számítottam éjszakai vendégre.
- Meg kell beszélnünk azt, ami kettőnk között történt - kezdte. - Óriási hibát követtem el. Nem akartam semmit Mandytől, egyszerűen... Elcsábultam, hagytam magam... Nem is tudom, mi ütött belém. Nem akartalak megbántani. Csak olyan keveset találkoztunk, én meg annyira vágytam a szeretetre...
- És mindez az én hibám? - tettem karba a kezem.
- Nem feltétlenül. De néha olyan flegma voltál, mintha nem is érdekelne az egész, hogy mi van velünk. A nagy koncert előtt egyszerűen értelmes szót sem lehetett váltani veled.
- Erre pedig az a megoldás, hogy belemászol egy másik csaj szájába. Hurrá! - gúnyolódtam.
- Tudom, meg kellett volna beszélnem veled. Lehettem volna türelmesebb... Szánom-bánom, amit tettem. Ha bárhogyan kijavíthatnám a hibámat, akkor megtenném. 
- Nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mi erre a megoldás. Nagyon megbántottál.
- Roppantul sajnálom. Mindig azt várom, hogy majd jössz a lifttel, és találkozunk, várlak a lépcsőn, a ház előtt... De nem látlak sosem. Hiányzol!
- Azért volt kiírva, hogy Mandy szerelmem, meg ilyenek? Ne nevettess...
- Csak kiírtam. Mandy miatt... Azt hitte, komolyan érdekel engem. Pedig csak a készülő katalógus miatt volt rá szükség. Megkért a főnök, hogy legyek vele kedves. Ő megszellőztette a bulvársajtónak, én kidobtam. Sosem jelentem meg vele sehol, nem is jártunk igazából...
- Ez engem nem vigasztal, abszolút.
Ekkor hirtelen elém térdelt, és énekelni kezdett.
 
- Gyere újra vissza még, gyere újra vissza hozzám!
Nem akarom elfelejteni! 
Kettőnket meg kell menteni!
Gyere újra vissza most, gyere újra vissza, még fáj!
Nem kell más, csak téged látlak minden lányban...

Mondd meg, hogy miért bánt? 
Még mindig bánt!
Gyere vissza... 
Gyere vissza hozzám, mert még mindig bánt...
Még mindig bánt..
Nem akarom elfelejteni, kettőnket meg kell menteni!

- Nagyon szép ez a dal SP, de engem nem hatsz meg - ráztam a fejem, bár miközben énekelt, tiszta libabőrös lettem.
- És az a dal, amit neked írtam? Az sem hatna meg?
- Annak nincsen szövege. Vagyis... Hupsz - kaptam a szám elé a kezem.
- Mi az? Megírtad a szövegét? Mutasd meg kérlek! - nézett rám esdeklőn. Megadóan emeltem fel a kezem, majd magamhoz vettem a stúdió kulcsát. Fura volt nagy estélyiben lemenni a lépcsőn. 
- Minden dalt itt tartok, ezen a polcon - vettem le a mappát. Keresgélni kezdtem. - Itt van - nyújtottam át. Miközben olvasta, figyeltem az arcát. A végén rám nézett. Majdnem elolvadtam.
- Gyönyörű lett. Látom van zongora... Nem énekled el?
Kicsit elgondolkoztam. Vívódtam magamban. Aztán...
- Jól van - és magamhoz vettem a szöveget. Együtt a dallammal olyan összhatása volt, hogy szinte beleremegtem. A refrént együtt énekeltük. Elképesztő érzés volt.
- Szerintem ez rendkívüli... Muszáj felvennünk! - lelkendezett. Csak néztem magam elé.
- Nem akarom...
- Frank miatt?
- Nem miatta. Krisz, ezt kettőnknek írtam... De már nincs olyan, hogy mi ketten!
- Ha akarnád, lehetne...
- Te nem akartad! - ugrottam fel. - Te csaltál meg, te vertél át, a hátam mögött csináltad! Mit vársz tőlem? - kiabáltam.
- Csak azt, hogy próbáljuk meg újra!
- Egy házban éltünk, mégis át tudtál verni. Most kilométerekre lakunk egymástól. 
- Ide költözök a szomszédba. Bármit megteszek, kérlek!
- Költözz hozzám - mondtam hirtelen. Nem is gondolkoztam, egy fél másodpercig sem. Döbbenten nézett rám. - Oké, rossz ötlet volt, felejtsd el... Nem is tudom, hogy jutott szembe.
- Linda - fogta meg a kezemet. - Legszívesebben ideköltöznék. De nem akarom azt sem, hogy csak e miatt legyünk újra együtt. Később, ha tényleg meg tudsz már bízni bennem, akkor szeretném, ha együtt élnénk. Az számomra mindig is öröm volt, ha melletted ébredhettem, illetve alhattam...
- Most még bizonytalanabb vagyok, mint az elején. Egyszerűen képtelen vagyok dönteni - mondtam kétségbeesetten.
- Rendben van. Akkor aludj rá... Amennyit csak akarsz. Én várok rád. Nem érdekel más!
- Nos, akkor menjünk fel.
Kikísértem.
- A Szandi kulcsát kérlek - nyújtottam a karom. Megfogta a kezem, és úgy tette bele. Még egy ideig így álltunk, kéz a kézben, majd elbúcsúzott.
- Ha mást nem, hétfőn találkozunk úgy is - mosolygott.
- Az igaz. Jó éjt Krisztián!
- Neked is Királylány! - dobott egy puszit, aztán eltűnt az éjszakában.