Másnap elutaztam a családomhoz, hogy együtt karácsonyozzak velük. Nem sokat meséltem róluk, sőt, semmit, eddig. Nem azért, mert nem fontosak a számomra. Egyszerűen már saját életem van, s nekik is megvan a saját világuk. Ettől függetlenül tartjuk a kapcsolatot, s ezen az ünnepen sem felejtkeztem el róluk. Karácsony másnapján hazajöttem. A műsor napja óta nem beszéltem Krisztiánnal. Ez kicsit megviselt, nem értettem az egészet. Mivel tudtam, hogy ő is családozik, nem kerestem. Beültem a laptop elé, közben tárcsáztam az orvosomat.
- Nos, lezajlott a show, amit terveztünk. Mit javasol? - kérdeztem tőle.
- Holnap jöjjön be és személyesen megbeszéljük a dolgot.
- Rendben van. Viszlát! - azzal letettem. Még beszéltem később a kiadóval. A nagy koncertről ki akartunk adni egy DVD-t, ezzel kapcsolatban intézkedtem. Valószínűleg még szilveszter előtt sikerül a boltok polcaira juttatni. Szandira is rácsörögtem, de csak a hangpostája jelentkezett be. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon vissza, amint tud. Válaszoltam a szokásos rajongói levelekre, aztán felmentem msnre. Mivel szinte senki nem volt fent, úgy döntöttem, sétálok egyet. Felkaptam a kabátomat, kiléptem az utcára. Innentől nem emlékszek semmire. Következő kép az, hogy fekszek egy fehér ágyban, gépek zúgását hallom. Kinyitottam a szemem. Jól sejtettem: kórházban voltam. Valószínűleg összeestem az utcán. Csak azt nem tudtam, hogy kerültem ide. Felültem és körbenéztem. Egyedül voltam egy két ágyas szobában. Megkerestem a nővérhívó gombot. Öt percen belül meg is érkezett egy középkorú, barna hajú nő.
- Hogy van? - jött oda, és finoman visszanyomott a párnára.
- Jelenleg jól. Nem tudja véletlenül, hogy kerültem be?
- Hívom az orvost és ő mindent elmond magának - mondta, majd kiment. Rövidesen megérkezett a doki.
- Jó napot Linda. Hogy érzi magát?
- Már a nővérnek is mondtam, hogy jelenleg jól.
- Fülzúgás, hányinger?
- Egyik sincsen. Elmondaná végre, hogy mit keresek itt?
- Az utcán találtak önre. Valószínűleg eszméletét vesztette, ami sajnos az ön állapotában előfordul.
- Az én állapotomban? - csodálkoztam. Ha most közli velem, hogy terhes vagyok, bekerülök a bibliába, a szeplőtlen fogantatás fejezetbe... De komolyan!
- Önnek maniere szindrómája van. Ez a mozgáskoordinációra, egyensúlyra ható betegség sajnos igen súlyos. Halláskárosodással jár, ami akár örök életében is megmaradhat. Ezért érezte a fülzúgást, s egyensúlyát is e miatt vesztette el.
- Honnan tudja, hogy zúgott a fülem?
- Itt van egy hozzátartozója.
Nagyot dobbant a szívem, amikor végszóra nyílt az ajtó... Legnagyobb meglepetésemre Tomi jött be. Az orvos diszkréten távozott. Értetlenül néztem a srác arcába.
- Én találtam rád - közölte, majd az ágyhoz húzott egy széket és leült. - Már hívtam a kölyköt, de ki van kapcsolva.
- Köszönöm Tomi! Ahhoz képest, hogy utálsz, elég rendes vagy velem...
- Nem utállak én. Csak jót akarok a kölyöknek. És azt hittem, jobb neki nélküled. De tévedtem, elismerem.
- Ó, hát, meglepő fordulat... - motyogtam. Hirtelen valami bevillant. - Senki nem tudja, hogy itt vagyok?
- Ha arra gondolsz, hogy a média, akkor nyugi, csak Krisztiánt próbáltam elérni. Nem fogom szétkürtölni, hogy beteg vagy. Az orvostól is teljes diszkréciót kértem.
- Nagyon kedves tőled - sóhajtottam. - És most mi lesz?
- Megvárom, míg a kölyök visszahív. A te telefonod a táskádban van?
Bólintottam, mire idehozta. Megnéztem, de még Szandi nem keresett. Fura. Vajon mivel van úgy elfoglalva?
- Amíg nem jön be valaki, én itt maradok. Ráérek - mondta Tomi. Hálásan néztem rá, majd kicsit elszundítottam. Mire újra kinyitottam a szemem, Krisztián ült az ágyam mellett. Sápadtan nézett rám.
- Megijesztettél - mondta kis szemrehányással a hangjában. Tomi kiment, kettesben maradtunk. - Mi történt?
- Összeestem. Az orvos szerint maniere szindrómám van.
- Az mit jelent?
- Lehet, hogy megsüketülök - sírtam el magam. Ő átölelt. Így maradtunk egy ideig, amíg meg nem szólalt a telefonom.
- Igen? Ó, végre! Figyelj, gyere be a Semmelweisbe. Ne kérdezősködj, csak gyere! Csá!
- Szandi volt az? - kérdezte Krisz.
- Igen. Nem tudom, hol csavargott eddig, de majd megkapja a magáét...
Fél órán belül be is futott barátnőm. Ugyanolyan sápadt volt, mint az elején Krisztián. Kikérdezett a betegségről, aztán én jöttem a vallatással.
- Öhm, én Bennel voltam - mondta, de láttam, hogy közben pirosodik a füle. Biztos, hogy valami nem stimmelt. Ráhagytam. Pár nap múlva kiengedtek. Gyógyszeres kezelést kaptam, és a táncról jó időre le kellett mondanom. Amennyire tudtam, igyekeztem otthonról, a laptop mellől intézni a dolgaimat. Ez azt jelentette, hogy még bevásárolni is alig jártam. Ebben nagy segítségem volt Krisztián, mindig hozott nekem mindent a boltból, amire szükségem lehetett. Gyakran küzdöttem fülzúgással, olyankor egy időre mindent kikapcsoltam, bevettem egy gyógyszert, és ledőltem az ágyba. Órák múlva felkeltem, és folytattam mindent tovább. Edzeni már csak hetente egyszer jártam, hogy ne veszítsem el teljesen a kondimat. Nem erőltettem túl magamat. Egyik nap aztán gondoltam, hogy nem ártana jobban kimozdulni. Edzés után lementem a táncterembe. Legnagyobb meglepetésemre igen nagy csönd fogadott. S ahogy benyitottam a terembe, mindent elejtettem, ami a kezemben volt... Ott állt Sanyi és Szandi, egymást ölelve és csókolóztak... Ezt a képet sosem felejtem el!    
 

Vélemények!

következő rész->