Sápadtan álltam a ház előtt. A tűzoltók próbálták menteni a menthetőt, de én tudtam, ennek annyi. Leégett a stúdió, benne a több ezer lemezzel, amik már elkészültek, és csak arra vártak, hogy a boltokba kerüljenek. Több milliót érő berendezések váltak a tűz martalékává, velük a mi álmaink is szerte foszlottak. Amiket kínkeserves munka árán hoztunk létre, mind ott égtek az orrunk előtt. Könnyek folytak végig az arcomon, miközben Szandit átkaroltam. Erősen tartottam őt, attól félve, hogy összeesik. Én az ájulás határán voltam. Sosem tudod igazán, mit ér, amiért dolgozol, mindaddig, míg el nem veszíted. Por és hamu maradt az épület helyén. A tüzet állítólag egy zárlat okozta, megfékezni nem lehetett. Eloltani ugyan sikerült, de addigra minden tönkrement. Még jó, hogy pont senki nem tartózkodott bent. Zoli kiugrott reggelizni, mi pedig ugye pihentünk... Így is olyan rettenetes volt az egész. Kezdhetünk mindent elölről... De miből és hogyan? Elképzelésem se volt... Fásultan mentem haza. Fel sem fogtam, hogy Krisztián végig velem volt. Hazakísért, megágyazott nekem. Szandit Zoli vitte haza. Teljesen lesokkoltam. Olyannyira, hogy csak másnap délután voltam képes kimászni az ágyból. Feltettem a kávét főni, majd beültem a tévé elé. A hírekről alapból elkapcsoltam. Nem volt kedvem újra végignézni, ahogyan leég minden... Még mindig nem volt semmilyen ötletem arra, hogyan kezdhetnénk újra a felvételeket. Próbáltam inkább a fellépésekre koncentrálni. Tévés szereplést, illetve interjút nem vállaltunk. Engem nagyon megviselt ez a dolog, és nem akartam, hogy Szandi ilyenekkel törődjön. Írásban kiadtunk egy közleményt, de az élet megy tovább. Pénzt keresni most sokkal inkább muszáj volt, mint bármi mással foglalkozni. Feszültség levezetésképpen kitaláltam, hogy eljárok reggelente kondizni. Így tehát, míg Szandi gőzerővel próbált javítani botlábúságán, én inkább egy közeli edzőteremben izzadtam. Jó volt, ellazított. Kezdetben sokszor volt izomlázam, azért kezdtem megszokni a napi másfél órás mozgást. Egyik reggel a szokásos bemelegítés után úgy döntöttem, futok kicsit lépcsőzés helyett. Egy kivétellel minden futópad foglalt volt. Gyorsan le is csaptam a szabad padra, s először sétálni kezdtem. Közben úgy éreztem, hogy figyel valaki. Hamar meguntam a futást, átmentem hasizmozni, majd a karomat is megmozgattam. Az öltöző felé tartottam, amikor valaki megfogta a vállam. Nagyot ugrottam.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni...
- Ahh, Krisztián - néztem rá megkönnyebbülten.
- Miért, kit vártál?
- Senkit. Akkor te figyeltél?
- Gondoltam, hátha észreveszel. De ezúttal nagyon elbambultál.
- Ilyenkor mindig kikapcsolok, és csak az edzésre koncentrálok.
- Észrevettem. Mióta jársz ide?
- Pár napja. Muszáj volt valamit kitalálnom, hogy ne üljek otthon azon kattogva, mi lesz most?
- Szörnyű ez az egész. Sajnálom, ami történt.
- Én is. Évek munkája veszett kárba... Jó, csak egy éve terveztük az egészet, de Szandi évek óta énekel, én több évig menedzsernek tanultam...
- Értem. Figyelj, ööö... Végeztél az edzéssel?
- Igen. Most készültem zuhanyozni.
- Oké. Hívd fel Zolit, és kitalálunk valamit.
- De mit? - néztem rá csodálkozva.
- Majd megtudod. Csak hívd fel! - titokzatoskodott, majd eltűnt az öltözőben. Vállat vontam, s bevonultam a tusoló alá. Miközben öltöztem, felhívtam Zolit, mondtam neki, hogy jöjjön a kávézóba. Közben Krisztián is elkészült, s megjelent egy ismerős arc: a zeneszerzője, Pixa. Leültünk az egyik asztalhoz.
- Na, Krisztián! Mit találtál ki? - kérdeztem.
- Vegyétek fel nálunk a lemezt.
- Nálatok? - nézett csodálkozva Zoli.
- Igen. Mivel mi most ritkábban vagyunk bent a stúdióban, teljes nyugalommal tudtok dolgozni - mondta Pixa.
Meghatódva néztem Kriszre. El sem akartam hinni.
- Ez komoly?
- Persze - bólogatott. Megöleltem.
- Nagyon köszönöm.
Felhívtam Szandit, aki ugyanúgy csodálkozással vegyes örömmel vette tudomásul, hogy van remény. A következő hetek tehát kemény munkával teltek. Újra felvettük a lemezt, dolgoztunk új nótákon, valamint folyamatosan jártunk fellépni.

 

Vélemények!

következő rész->