Ülök a szobámban, zenét hallgatok. A Te dalaid. Amiket írtál. A közönségnek, akik szeretnek. Akik közé egykor én is tartoztam.
Ülök, és eszembe jut: Szeretlek. Talán mindig ezt éreztem? Nem tudom. De tény, hogy többé semmi sem lesz a régi.
Két hónappal ezelőtt láttalak legutóbb. Nem kerestelek. Sosem hívtalak. Az ígéretem, amit neked tettem, nem valósult meg. Én felépültem. Tudok járni, már nem szorulok segítségre. Elköltöztem Viktoréktól, újra a saját lakásomban élek. A Vivánál állandó szerződést írtam alá, így a zenei karrieremet egyenlőre biztosan nem folytatom. A táncot viszont nem hagytam abba, heti háromszor lejárok Eszti tánccsoportjába gyakorolni.
- Gina! - nyit be Dia. - Gyere már!
Pár órája jött át hozzám. Mivel a közeli főiskolára vették fel, úgy gondoltuk, ne fizessen koliért, egyszerűbb, ha összeköltözünk. A szomszédos szobát adtam neki. Úgy tűnik, valamivel nem boldogul...
- Feléred azt a polcot ott? - mutatta. Tudni kell, hogy legalább egy fejjel magasabb voltam nála.
- Fel - sóhajtottam.
- Ha már a felnél tartunk... Nem kéne valakit felhívnod? - sandított rám. Értettem a célzást.
- Semmi értelme. Szerintem már tutira elfelejtett.
- Ezt te sem hiszed el!
- Ne nyissunk vitát erről!
- Már nem szereted?
- Hülye kérdés! - legyintettem.
- Akkor? Mitől félsz?
- Lehet, hogy félek... Nem tudom, mitől. Egyelőre nem akarok semmit... Senkitől.
- Jobb volna, ha tisztába jönnél végre önmagaddal. Holnap már te vezeted a műsort. Szerintem, amikor csak teheti, nézi. Ha meglátja, hogy jársz, és nem hívtad... Többé nem fog bízni benned.
- Tudom. Mégis úgy érzem, így a jó... 

Este rázom lent a klubban. Kezemben koktél, körülöttem a barátnőim. A szívószállal játszom, fenekem ide-oda jár. Oldalra pillantok. Szemed villan. Elfordulok. Nem akarlak látni. Minden, ami köztünk volt, már a múlté. Jobb így. Hidd el! A pult felé indulok, újabb koktélt kérek. Körbenézek. Már nem látlak. Eltűntél...
- Miért? - egy kérdés csattan mellettem. Rád nézek. Remegek. Mit feleljek?
- Nem értem a kérdést - rázom a fejem. Szemöldököd összehúzod.
- Megígérted, hogy keresel... Erre most még a fejed is elfordítod. Jó játszani? - és dühösen elfordulsz. Nem tudom, milyen indíttatásból, de megfogom a karod. Lassan visszafordulsz.
- Nem játszom - mondom.
- Akkor mi ez az egész? - tárod szét a karod.
- Nem tudom - mondom. Sírni akarok! Elrohanok. Ki az utcára. Egy oszlopnak támaszkodok. Könnyeim az aszfaltot itatják. Fél év feszültsége szabadul most fel bennem. Karok siklanak derekamra, szemeidbe nézek. A szavak feltörnek belőlem. - Fogalmam sincs, mit miért tettem. Csak a nagy ürességet érzem. Azt, hogy félre siklott az életem. Amikor lebénultam, megmondták az orvosok, hogy hamar rendbe fogok jönni. Néhány műtét, folyamatos torna, s a régi leszek. Nem hittem nekik. Egyedül Viktor volt képes tartani bennem a lelket. Mindenki más azt mondott, amit akart. A családom, az öcsém, Hanna és Dia... Támogattak és mellettem álltak, de én fel sem fogtam. Egyre az járt a fejemben: vége mindennek. Küzdök, de nem érdemes. Amikor felbukkantál a műsorban... Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Nem akartam, hogy így láss! Bénán... Azt hittem, undorodsz majd tőlem. E helyett folyamatosan mondogattad, hogy így is szeretsz. Bár elhittem volna! Önző voltam, mert eltaszítottalak magamtól! Azt gondoltam, mire felépülök, úgyis találsz mást. Most mégis itt vagy, és számon kéred rajtam, hogy miért nem kerestelek...
- Olyan buta vagy! - simogattad meg az arcom. - Mióta megláttalak, téged szeretlek. Nem érdekel más! Nem érdekel, hogy tudsz-e járni vagy nem. Melletted olyat érzek, amit még soha senki iránt. Várnék rád száz évig is! Mert tudom, hogy megéri. Ezért az érzésért megéri!

Emlékszel még? Ezeket mondtad nekem. Tíz évvel ezelőtt, amikor még együtt voltunk. Amikor még minden szép volt, s elhittem: tényleg igazi! S igen, boldogok voltunk. Tudom, ha most olvasod ezeket a sorokat, mosolyogsz. Minden emlékünk ebben a könyvben van. Olyan, mintha egy másik világ volna. Egy világ, amiben mi együtt lehettünk.
Ez egy szerelem története. Én szeretlek még, s te is engem. De amíg te sztár vagy, mi nem lehetünk együtt boldogok. Szétmarcangolta ezt a kapcsolatot az idő, a féltékenység, az ármány, az élet. Tudtuk, hogy ez megtörténhet. Ahogy mondják, benne volt a pakliban. Mégis hittük, és hinni akartuk, működhet. Mert az érzésért megéri...

Vélemények!