Rövid kocsikázás után begördültünk az udvarra. Egy két szintes házhoz érkeztünk.
- Te itt laksz? - néztél rám csodálkozva, miközben Viktor segített nekem kiszállni.
- Viktorékhoz költöztem a baleset után. Egyedül nem boldogultam volna. Van egy külön bejáratú szobám - mutattam, majd elindultam. Ekkor egy kislány rohant ki, felém tartott.
- Gina néni! Néztelek a tévében! - mondta, s lelkesen ugrált. Átkarolta a nyakamat, és adott egy puszit üdvözlésképpen.
- Az tök jó - viszonoztam az ölelést. - Kicsim, ő itt Éder Krisztián - mutattam be neki.
- Tudom, az SP - és vágott egy grimaszt.
- Talán nem tetszem? - húztad fel a szemöldököd.
- Nem - jelentette ki, aztán bevonult a házba.
- Na, tessék. Csak tudnám, mit követtem el - sóhajtottad. Megráztam a fejemet.
- Semmit. Nem szereti a zenédet. Meg szerinte csúnya bácsi vagy - vigyorogtam.
- Te most szívatsz engem?
- Egyáltalán nem. Cseppecske - ahogy mi hívjuk - nem rajong a fiú énekesekért és zenekarokért. Neki az apja a szent, az isten és a világ legjobb énekese. Mindenki más lúzer és béna - nevettem.
- Ja, értem - bólogattál.
- Szerintem menjünk be - javasoltam, amikor rájöttem, hogy még mindig az udvaron voltunk.
- Oké - és elindultál utánam. - Ne toljam a kocsit? - kérdezted.
- Köszi, de inkább ne. Muszáj erősíteni a karomat.
A szobámba érve a fotelhez gördültem, majd átemeltem magamat.
- Nos, hallgatlak - mondtam miután kényelmesen elhelyezkedtem. Leültél szemben velem.
- Inkább te mesélj. Mi volt ez az egész eltűnés?
- Nem volt más választásom - jelentettem ki. - Nyaktól lefelé béna voltam - közöltem végigmutatva magamon. Elsápadtál. - Ha nincsenek Viktorék... A felesége nagyon rendes volt. Amikor Viktor idehozott, még csak a fejemet tudtam mozgatni. Ők etettek, mosdattak... Naphosszat feküdtem az ágyban. Egy ápolónő járt hozzám, ő tornáztatott, ennyit mozogtam kétnaponta. Több, mint két hónapja, hogy először kezembe fogtam a kanalat, és saját kezemmel tudtam enni, inni.
- Értem - bólintottál. - Azt viszont nem fogom fel, hogy erről én miért nem tudtam.
- Megkértem Orsit, hogy ne mondja el. Mit tettél volna? Eljössz ápolni? Így is iszonyú nehéz volt... Látni a menedzseremet sírni... Cseppecske esténként átjött mesét olvasni - merengtem. - Dia minden nap meglátogatott. Hozta a cikkeket rólam, rólad, mindenkiről, a balesetről... Sok idióta újságíró - ráztam a fejem. - A családom sem tudott semmit tenni. Hétvégente meglátogattak. Nekik is borzalmas ez az egész...
- Még mindig nem teljes a kép. Hogy kerültél a Vivához?
- Ada szülési szabadságra ment. Viktor hallotta ezt, és megkérte a programigazgatót, hogy vegyenek fel engem a helyére.
- Az énekléssel mi lesz?
- Készülőben az albumom. De amíg teljesen fel nem épülök, addig nem adjuk ki.
- Ezt is te kérted?
- Igen. Úgy ismert meg a közönség, hogy nem csak énekes, táncos is vagyok. Nem akarok csalódást okozni nekik azzal, hogy kigurulok a színpadra... Megalázottnak érezném magam. És nem kérek senki szánalmából - hangsúlyoztam.
- Mi lesz velünk? - tetted fel a rettegett kérdést. Nem tudtam, mit válaszoljak. - Nem jelentek neked semmit?
- Hagyjál engem ezzel a szöveggel! - legyintettem mérgesen. - Alig éltem! Szerinted azon gondolkoztam, hogy mi lesz velünk?
- Később sem jutottam eszedbe? Például, amikor már dolgoztál? - gúnyolódtál.
- Gondoltam rád. De magammal kellett foglalkoznom. Még több műtét vár rám. Járni szeretnék, mozogni, táncolni.
- Én nem lehetek melletted? Nem volna egyszerűbb?
- Fogalmam sincs, hogyan volna egyszerűbb - ráztam a fejem. Arcomat a kezembe temettem. Nem akartam sírni. Annyi könnyet hullattam már. Hogyne gondoltam volna rád! Csak te jártál az eszemben! - Nem akarom magam a nyakadba varrni.
- Te miről beszélsz? Képtelen vagy felfogni, hogy szeretlek? Hogy lehetnél teher a számomra? - háborogtál. Odajöttél hozzám, karjaiddal a fotel két karfájára támaszkodtál. - Azt hiszed, le fogsz tudni rázni? - hajoltál az arcomba. Előjött az a bizsergés, amit az első csóknál éreztem. Vajon ellen tudok állni neked?
- Nem fog menni, Krisz - fordultam el. Bal kezeddel az állam alá nyúltál, és visszafordítottad a fejem.
- Tudod, hogy imádom, ha Krisznek szólítasz? - suttogtad. Remegni kezdtem.
- Nem, de most már megvilágosodtam - suttogtam. A szemedbe néztem. Nem veszhetek el! Már közeledett az arcod felém. Zakatolt az agyam. Ha most megcsókolsz, többé nem leszek képes elszakadni tőled. Pedig muszáj... Még hónapokig eltarthat a rehabilitáció, én pedig nem akarlak magammal rántani...
- Ne! - fordultam el végül. - Ezt most...ne. Krisztián, még sokáig eltart, mire rendbe jövök.
- És? Nem értelek! Miért nem lehetek melletted? - álltál fel, mérgesen a fotel karfájára vágva.
- Mert nem akarom - jelentettem ki. Elhűlve néztél rám.
- Ja, nem akarod... Értem. Nem szeretsz. Felfogtam - indultál el. A karod után nyúltam.
- Szeretlek - mondtam -, de időre van szükségem. Önértékelési problémáim vannak. Egyebek mellett... Nem akarlak ebbe belevonni! Nem tudsz most segíteni, értsd meg!
- Csak, ha megígéred, hogy amint felépülsz, megkeresel - tetted karba a kezed.
- Megígérem.

Vélemények!

következő rész->