Jenni otthon ült. Kezében a telefon. Várta, hátha Krisztián visszahívja. Tegnap tizenkétszer kereste őt, de egyszer sem vette fel. Nem lehet ilyen szemét! Hiszen tudja, hogy a lány mennyire bánatos. Legalább barátként mellette állhatna! Igaz, ő nem barátkozni akar vele. Vissza akarja kapni! Dühösen felugrott. A telefont az ágyra dobta. Nem lehet igaz! Édesanyja meghalt, a párja elhagyta… Mit lehet ilyenkor tenni? Most már árva volt… Nagyija a másik szobában aludt Lilivel. Mekkora fájdalom túlélni a saját gyerekünket? S mekkora fájdalom elveszíteni egyetlen szülőnket? Könnyeit törölgetve átment az anyja szobájába, nekiállt összepakolni a cuccait. Ruháit, cipőit nagy dobozokba tette. Majd felajánlja a Vöröskeresztnek. Volt néhány retikül, amiket inkább megtartott. Egy nőnek sosem lehet elég táskája… Ahogy megemelte az egyiket, valami koppant a szekrény aljába. Kiesett volna valamelyikből valami? Tapogatva próbálta megtalálni azt a dolgot. Végül egy kis ládikára bukkant. Régebben kulcs zárhatta, de mostanra berozsdásodott a zára. Valószínűleg ezért maradt nyitva. Jenni felemelte a tetejét. A ládikában csak egy kissé megsárgult papír és egy borostyánköves nyaklánc lapult. A papírt széthajtotta. Nem volt üres.

„Kedves hölgyem!

Itt hagyom önnek a gyermeket. Nevelje fel úgy, mintha a sajátja volna. Ne kérdezze ki az igazi édesanyja, ne keresse soha. Biztosítok önnek elég pénzt, támogatást ahhoz, hogy tisztességgel felnőjön ez a kislány. Adjon nevet neki ön.
A lánc valamikor az én édesanyámé volt, aki már nem él. Szeretném, ha ennyi emléke volna az édesapjáról. De soha ne beszéljen neki rólam. Mintha nem is élnék.
Vigyázzon magára!

Őszinte tisztelettel: Gábor”

Jenni összehajtotta a papírt. Fogalma sem volt róla, hogy ki az a Gábor. Ezek szerint, ő lehetett Lili apukája… Vajon miért hagyta el a lányát? Mire fel ez a nagy titkolózás? Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne. Nyomozzon talán kistestvére igazi szülei után? És, ha már meghaltak? Lili még olyan kicsi, fel sem fogná… Úgy gondolta, a döntést inkább későbbre halasztja. Van elég dolga most. Talán később foglalkozik ezzel. Ha lesz rá ideje…
Addigi is elrakta a ládikát. Biztos, ami biztos, visszatette a szekrénybe. Ott mindig meg fogja találni. Ez után átnézte az ékszereket. Mindegyiket megtisztogatta, majd elrendezte őket. Ahogy kezeit végighúzta a polcokon, miután mindent elrakott, szemeibe ismét könny szökött. Mennyi emlék, mennyi együtt töltött idő! És mindez már a múlté… Lerogyott egy székre. Körbenézett. Vajon könnyebben elviselné, ha Krisztián mellette volna? Bizonyára, igen. Visszament a szobájába, hogy megnézze a telefonját. Nagyot dobbant a szíve. Egy nem fogadott hívás várta őt… De csak az egyik munkatársa kereste a legközelebbi fotózással kapcsolatban. Ezek után nem bírta tovább. Az ágyra vetette magát és keserves zokogásban tört ki…

"Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Tudom már elmúlt, vége a szépnek,
Szépen lassan eltűnnek a képek,
Sebeim maradnak, nyitva a világnak,
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak"
/Children of Distance - Beforratlan sebek/

Vélemények!

következő rész->