Era sírt. Látta a szenvedő rokonokat, a gyászoló családot és minden emléke felrémlett Tomiról. Szimi fogta őt, a vállát átkarolta. Az ő szeme is könnyes volt. Jenni zokogva kérte, hogy ne vigyék el édesanyja koporsóját, Krisztián fogta le. A lány úgy kapaszkodott barátjába, mint a fuldokló az utolsó mentőövbe. Szimi szomorúságába némi féltékenység is vegyült. Lili, Jenni kishúga, egy idősebb asszony, feltehetőleg a nagymama, karján pihent. Néha felriadt a szundikálásból, de igazából nem fogta fel, hogy temetésen van. A koporsó a sírba került. Kopp, kopp, kopp. Szimi hallotta a föld koppanását a tömör fán. A sír elfedi a halott testét. Négy férfi folyamatosan lapátolta a földet a koporsóra. Amikor végeztek, ráhelyezték a koszorúkat a földhalomra. Jenni zokogva bújt Krisztián karjai közé. A menet elindult a házba, a halotti torra. Era könnyeit törölgette, Szimi belekarolt, úgy mentek ők is. Az előtérben helyezkedtek el, bent a gyászoló rokonok ültek le. Jenni és a nagymamája mindenkit körbekínáltak étellel, itallal. Aztán Szimiékhez értek.
- Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Jenni.
- Őszinte részvétem – adott két puszit neki Szimi. Fél szemmel közben Krisztiánra nézett, aki éppen két öregasszony között ült. Valószínűleg unokákról meg házasságról magyaráztak neki, mert látszott rajta, hogy nagyon feszeng. Bólogatott, de közben tördelte az ujjait.

Délutánra a rokonság nagy része hazament. Krisztián megszabadult a magyarázó asszonyoktól. Az első adandó pillanatban Szimihez ment.
- Sajnálom, de még nem tudtam neki megmondani – kezdte, de a lány leintette. Era közben kiment az udvarra, friss levegőt szívni.
- Semmi gond. Szerintem mi hamarosan hazamegyünk.
- Veletek akarok menni! Várjatok meg! – állt fel Krisz és elindult Jenni felé. Mutatta neki, hogy menjenek ki, mert beszélni szeretne vele. Szimi fogta a fejét. A srác sosem értett az időzítéshez. Hamarosan ajtócsapódás hallatszott és Jenni megállt Szimivel szemben. A lány önkéntelenül is felugrott. Izzó szempár nézett vissza rá.
- Ezért jöttél? – és lendült a keze. A pofon Szimi arcán visszhangozva csattant. Könny szökött a lány szemébe. Krisztián ekkor ért oda. Meglátta a piros foltot Szimi arcán. Értetlenül nézett Jennire. Ő hirtelen nagy levegőt vett és üvöltözni kezdett.
- Most halt meg az édesanyám és te képes vagy elvenni azt, akit szeretek? Van neked egyáltalán szíved? Egy rohadt kis ribanc vagy, tudd meg! – és ismét lendítette a kezét, de Krisz lefogta.
- Nem erről volt szó! – kiáltott rá. – Szimi nem tett semmi rosszat! Én mindig is őt szerettem!
- Nem, ezt nem hiszem el! – visított Jenni. Már mindenki őket nézte. – Azt mondtad, ő a múlté! Hogy elfelejtetted már régen!
- Hazudtam – vallotta be Krisztián. Jenni megsemmisülten nézett rá. Szimi a föld alá akart süllyedni. Era éppen elkapta az összeeső lányt.
- Menjünk haza – karolt bele Krisztián a másik oldalról az éledező Szimibe. Jenni elfordult, annyit sem mondott, hogy sziasztok. Többé tudomást sem akart venni róluk.

Vélemények!

következő rész->