Szimi már sokkal jobban volt, de az orvos javaslatára még egy hét szabadságot kivett. Biztos, ami biztos. Nem akart visszaesni. A nélkül is van elég baja. Patrik és Krisztián minden nap voltak nála. Patrik délelőtt, Krisztián pedig délután segített neki enni, inni. A fiúk nem találkoztak, a konfliktust sikerült elkerülni. Meg sem említette Krisznek, hogy Patrik is látogatja őt. Bár a fiú bizonyára sejtette, hiszen mindig úgy találkoztak, hogy Szimi már megebédelt és gyógyszereit is bevette. De sosem kérdezősködött. Ma viszont Patrik nem tudott jönni. Muszáj voltak táncpróbát tartaniuk, mert délután fellépésük lesz. Így Szimi felkelt, csinált egy szendvicset, amit aztán az ágyban evett meg. Tévét nézett, olvasott egy keveset. Kicsit már kezdett unatkozni, ezért magához vette a laptopját. Nem akart teljesen lemaradni a munkájával. Délután megérkezett Krisztián.

- Nem mondod, hogy dolgozol? – kérdezte rosszallóan. – Az orvos azt mondta, hogy pihenj!
- Pihenek is eleget. De már elunom magamat. Meg nagyon le leszek maradva…
- Ezzel most ne foglalkozz – azzal lecsukta a laptopot és letette az asztalra. – Hoztam ebédet. Tudom, hogy ma nem volt itt senki még – sandított Szimire.
- Most miért nézel így rám?
- Patrik miatt.
- Megint kezded? – sóhajtott a lány.
- Nem kezdek semmit sem. De jó volna, ha nem játszadoznál.
- Nem játszadozok. Patrik jó barátom. Ennyi. Szerintem ezzel nincsen semmi baj. Segít nekem, ahogyan te is.
- Szóval én is csak egy jó barát vagyok? – háborgott a srác.
- Kiforgatod a szavaimat!
- Kétértelműen beszélsz. Eldönthetnéd már, hogy mit akarsz!
- Pontosan tudom, hogy mit akarok.
- És esetleg megosztanád velem is?- hajolt felé. Szimi nem bírt ellenállni. Finoman Krisztián tarkójára csúsztatta a kezét, majd közelebb húzta magához az arcát. Ajkuk összeért. Krisz felsóhajtott, majd heves csókcsatába kezdtek. Egyre szorosabban ölelték egymást, mintha sosem akarnának elválni. Szimi Krisztián hátát simogatta, miközben a srác keze elindult a pólója alatt…
- Ne! – lökte el magától őt a lány. Remegni kezdett. Hirtelen összeszűkült a tér. Régen elfeledettnek hitt emlék rémlett fel benne. Egy sötét szobában volt. Az ágyon ült. Karját összefonta a mellén, dacosan nézett az izzó szempárba.
„ – Jobban tennéd, ha nem ellenkeznél – fenyegetőzött.
- Miért, különben mi lesz? – lökte oda Szimi. Ezt nem kellett volna… Rávetette magát. Szétfeszítette a karját, leszorította őt.
- Meg fogsz bánni mindent! – fröcsögte. Kezeit összefogta, majd megkötözte. Lábait szintén. Egy ostort vett elő. Szimi azt sem tudta, hogy ilyet tart… Összehúzta magát. Iszonyú fájdalom hasított a hátába. Sírni kezdett. Újabb csapás… Vajon meddig fogja bírni? Már teljesen össze volt gömbölyödve. Megpróbálta fogaival szétszedni a kötelet. Ő észrevette ezt. Eldobta az ostort, ismét ráült. Kezeit hozzá kötötte az ágyhoz. Pofozni kezdte őt.
- Bőgsz? Megérdemled, ribanc! – ordította.
- Ne! – visított fel. De benne nem volt kegyelem. Leugrott róla, felkapta az ostort és végigvágott a mellkasán…”
Szimi sírt. Újra a saját szobájában volt. Krisztián mellette ült. Nézte a reszkető lányt.
- Mi a baj? – próbálta elvenni a kezét a szeme elől.
- Ne! – sikított újra Szimi. Mellkasára szorította a jobb kezét, a ballal még mindig takarta az arcát. Ujjait végighúzta a sebén…
- Menj el! – kiáltott rá a srácra.
- De mondd már el, mi történt!?
Krisztián hangja kétségbeesett volt. Tehetetlenül nézte a zokogó Szimit. Ő csak rázta a fejét.
- Menj el, kérlek! – fogta könyörgőre. Krisz végül nagy nehezen felállt.
- Felhívom Juditot.
- Nem kell – hárított Szimi. – Fellépése van amúgy is. Majd én tudom, kire van szükségem.
- Ahogy gondolod – mondta csalódottan a srác, majd hangos ajtócsapódás jelezte, hogy elment. Szimi besétált a fürdőszobába. Levette a pólóját. Belenézett a tükörbe. A húszcentis csík még mindig ott volt. S többé már nem szabadulhat tőle… 

Vélemények!

következő rész->